Irodalom, művészet

Ady Endre: Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
»Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

Ady Endre: Mihályi Rozália csókja

Nem laktam én jól Kun Marcellával, de nem kellett a csókjának még az emléke. Minőségileg holott igen jó csók volt az, ma is vallom és merem vallani. De egyúttal ríkató, szomorú is volt s a magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomorúságból szabaduljon. De elmentem hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely, melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a fejét, megcsókolt s ezt mondta:

- Most már úgyis mindegy, te akartad, én megmondtam neked.

>> Tovább a teljes szövegre

Ady Endre: A vár fehér asszonya

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

Ady: Aki a helyemre áll majd

Lehet-e, lehet-e,
Hogy jön még ájult tűz-nyár,
Bukó-csillagos éjek
S hogy én, én már ne éljek?

És majd szűrik a bort
Pompás, aranyos őszben
S ittasan, tarka lombok
Hulltán nem én borongok.

S meleg asszony-szalon
Integet ki a télbe,
Lágy pamlag, égő illat
S ide nem engem hivnak.

S akkor is lesz tavasz,
Virág, dicsőség, mámor,
Tavasz-heroldok szállnak
S engem már nem találnak.

Lehet-e, lehet-e?
Hiszen ez mind enyém volt.
Én vágytam, én daloltam,
Minden, minden én voltam.

Soha még, soha még
Így még senki se vágyott,
Hajszolt, siratott, képzelt
Tündér ezeregy éjjelt.

Átkozott legyen az,
Aki helyemre áll majd,
Innyére méreg hulljon,
Két szeme megvakuljon.

Álljon el a szive,
Süketen tétovázzon,
S ha tud majd asszonyt lelni,
Ne tudja megölelni.

Előzmények

Perditaköltészet

Vajda János: Szerelem átka

X.

Nem szeretlek... mért hazudnám
Hitegetném magamat?
Ohajtlak, de nem szeretlek;
És szívem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki mégsem mondhatok.

Úgy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet:
Te nem érted, mit jelent ez:
Te e kínt nem ismered.

S ha ismérnéd, kinevetnéd;
És mint égő napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem,
S volna gúnyod mosolya
Keserü, de gyógyitó ír:
Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,
Midőn végkép elgyötör
- Mert utolsó, amit érzünk -
Már utóbb az is gyönyör.

És van elme, amit mégis
Józan, épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!...

Jól tudom, hogy nincs a földön
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei;
Jövőm üres végtelenség -
S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek... édes volna
Ezt előtted mondanom;
De mit érne? lekacagná
Szavamat a fájdalom.

És te mégse hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden "szeretlek", mit
Hallani fogsz valaha.

Nem szeretlek! de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal,
És rövid - hogy ebbe lelkem
Előbb-utóbb belehal...

                                    (1855)

Reviczky Gyula: Perdita

I. Rózsakinálás, zene mellett

Rózsakinálás, zene mellett
Az ördögé lett ifju lelked,
És kezed most virágokat,
Ajkad meg csókot osztogat.

Náladnál semmivel se jobbak
Neveztek csúf szóval bukottnak.
Kimondtam én is azt a szót,
S nem volt rá semmi válaszod.

Csak rám hajoltál, hogy ne lássam
Két arczod' kipirulni lázban.
Félénken súgtad s reszketőn:
»Rád haragudni nincs erőm!«

Koldúsa koldusabb világnak!
Borulj reám; én szánva szánlak.
Lelkem a porban is megért,
Szeret s megáld hű szívedért.

II. Gondoljon a világ akármit

Gondoljon a világ akármit,
Az emberek gunyoljanak;
Büszkébb szivem van, hogysem értük
Félénken cserben hagyjalak.

Kiket a vak tömeg szokásból
Szépeknek, jóknak ünnepel,
Nem tudnak oly forrón ölelni,
Mint te, midőn hizelkedel.

S a kikre írigykedve néznek
A dőrék, nem oly boldogok,
Mint a minő te vagy szerelmem,
Ha szomjas ajkam csókolod.

Óh, áldhatná sorsát akárhány,
Ki most lenéz negédesen,
Ha oly lánykát találna, mint én
Benned találtam, édesem!

Francia előzmények

Arthur Rimbaud: A PÁRIZSI ORGIA AVAGY PÁRIZS ÚJRA BENÉPESÜL

No, gyávák most elő! Tódulj, a tér szabad már!

A lángtüdejü nap a szennyes utakon

végigsikált, ahol úgy hemzsegett a barbár.

Szent Városunk ime, elnyúlik nyugaton!

Hát rajta! Már a tűz mindenfelé joházik!

Nézzétek: itt a part - nézzétek: a körút,

házaitok körül könnyű azúr sugárzik,

melyet még a minap bombák vörösse dúlt!

A döglött palotát dugjátok deszkavázba!

Csillan a szemetek: elmúlt a szörnyü nap.

Ni, egy piros csapat a derekát riszálja:

legyetek bárgyu, víg és rettegő vadak!

Üzekedő szukák, kik a mocsokba faltok,

kéjpaloták szava kiáltoz értetek!

Fussatok, faljatok! Zihál az utcasarkok

körül a kéjes éj: ti árva részegek,

igyatok! És ha jő a fény bolond özönnel,

és körülöttetek patakzó pompa reng,

csak nem nyáladztok majd a borba holt közönnyel

s némán, míg szemetek vak távolban mereng?

Zabálj, a szépfarú istennő örömére!

Hallgasd a böfögők szívszaggató jaját!

Hallgasd, hogy ropja kinn a hörgő, lázas éjbe

a bamba meg a vén, a szolga meg a báb!

Ti moslékos szivek, ti undok, ronda szájak,

büdös lehelletek, hajrá, előre csak!

Bort, bort, a nemtelen mámorok asztalára!

Gyalázat marta fel, ó, Győztes, a hasad!

Táguljon orrotok felséges undorokra,

nyűtt tarkóizmotok vad méreg járja át,

míg kulcsolt kezeit csúsztatva nyakatokra:

"Gyávák, tomboljatok!" - a költő így kiált.

Mert lám a büszke Nő forró ölébe ásva,

sikoltó görcseit szorongva lesitek,

vonagló mellein iszonyu szoritással

becstelen magotok szégyenét fojtva meg!

Vérbajos kóklerek! királyok és bolondok,

a szajha Párizson, ó, mire is valók

e testek, lelkek és e mérgek és e rongyok?

Leráz ő titeket, harapós rothadók;

s míg loccsant beleken holt öletek siratva,

forrón esengtek ott a pénzetek után,

szégyenetek fölött zord ökleit mutatja

a harcok terhese, a vörös kurtizán!...

S ha e zord tánc után kiálltak már bokáid,

Párizs, és átveri a kés a szívedet,

és elzuhansz, s derűs szemedben még sokáig

ott csillog szeliden a rozsdás kikelet,

ó, félhalott falak, ó, sok-fájdalmu város,

sápadt szinedre tár ezer vidám kaput

jövendőd, arra néz orcád és büszke páros

kebled, te szent, akit megáldott már a Mult.

Frissé elektrizált husod vad kínra retten,

s a szörnyü életet megújra kortyolod,

ólomszín kukacok nyüzsögnek ereidben,

és tiszta vágyadon jégcsapos ujj csoszog!

Sebaj. A Haladás lelkének úgysem árthat

az ólomszín kukac - a vámpirok raja

sem vájta ki szemét a kariatidáknak,

s kék lépcsőket mosott szent könnyük aranya.

Bár téged iszonyú így elgyalázva látnom,

s bár várost bűzösebb fekéllyé soha még

nem rothasztottak e viruló szép világon -

a költő vall neked: Szép vagy te, csodaszép!

Orcád a szentelő orkántól lett sugáros;

az erők iszonyú bozsgása fölemelt;

forr míved, a halál dörög. Választott Város!

A siket kürt szivén gyűjtsd meg a harci jelt.

A Költőből zokog a Rongyosok siráma,

a Fegyencek dühe, Kivertek sikolya,

sugaras vágya mind korbács a Nők husára,

szökdelnek sorai: "Becstelen! Bandita!"

- Lám minden rendbe jött: a bordélyt, mint a múltban,

felhörgő orgiák sírják megint tele,

s a vörös falakon a gázláng tébolyultan

s baljóslatún lobog a sápadt ég fele!

Kardos László fordítása